Történelmünk

Részletek

Közzétéve: 2012. február 14. kedd, 20:09

Írta: Kiss Zoltán

Találatok: 101

Ősi templom árnyas szögletében
Századoknak füstje és pora
Lassan lepte be s ő mély sötéten
Néz jövőbe, hét tőrrel szívében:
Magyarok Asszonya.

Háború és béke váltakoztak
És jött és ment nemzetek sora,
Nyarak búzát, telek havat hoztak,
Ő csak nézett, a Fiát karolva:
Magyarok Asszonya.

Hű zarándok messze, messze tájról,
A lábain országút pora,
Vigaszt várva hozzájött s a távol
Múltakból gyászt s jó reményt világol
Magyarok Asszonya.

Nem tudjuk, ki, hol, mikor vetette el az első búzaszemet, ki rakta le az első téglát, ki mondta el az első imádságot, hol ringattak itt először bölcsőt. Mint hajnali kép a hosszú fasorban, a történetünk kezdetei is elmosódnak az évszázadok alléjában, s örökre ismeretlenek maradnak azok, akik a közösség legnagyobb jótevői voltak: az első búzavető, az első kőműves, az első tűzgyújtó, az első tanító, az első dalnok...

Mégis emlékezünk rájuk, emlékeznünk kell rájuk. E közös gyökérből nőttünk ki, és ebből építünk jövőt. Nem hunyhatunk szemet a múltra, a szívünket kell kitárni eme örökség előtt.

Viharos múltunk dala ma újra felzeng. A dal, amelyben Koppány vezér pogány haragja dübörög, az első szent király áhítata zeng, Dózsa György halálkínja sikolt, a magyar legény lába dobban, a magyar lány szerelme susog, a magyar anyák imádsága sír az ég nyitott ablakán.

E dalnak a része vagyunk mi is, akik emlékezni jöttünk ma ide. Emlékezni mindazokra, akiknek történelmünket köszönhetjük, akiknek munkája és törődése által tanúskodik e templom még ma is Isten végtelen dicsőségéről. Akik megtanítottak minket erre a nyelvre, az első énekszóra, akik átadták nekünk a hagyományaikat.

Hogy hányféle népkavicsból hömpölygette össze a magyarságot a történelem folyama, azt csak is a jóIsten tudja. De azt biztosan tudjuk, hogy a mi történetünk az Úr 1743. esztendejében kezdődött, amikoris Podhradszki György, a földesúri tiszttartó adminisztrátora, március 24-i keltezéssel írt levelében engedélyt adott a jászfényszarui lakosoknak, hogy Félegyháza pusztát egy esztendeig bérleti díj nélkül használhassák, valamint Ferencszállás pusztán megtelepedve falut alapítsanak.

Az új település Buda-Szeged főút mentén, a Posta állomás és a vendégfogadó közelében jött létre az Úr 1743. esztendejének nyarán. A tettrekész emberek hamar nekiláttak új otthonuk kialakításának. A régi időkben, egy-egy új település megszületésekor a templom volt az első középület, amit az emberek megépítettek. Menedéket, reményt jelentett mindazoknak, akik Isten áldásával töltötték dolgos mindennapjaikat.

E kis település első plébánosa az a Krizsanótzy János volt, aki jó pásztor módjára az Üllésről betelepült nyáját követte. Elbontván a fából épített kis kápolnát is, ahol a szent liturgiát ünnepelték, ezt is átvitte az új lakóhelyükre, azzal a kevés templomi felszereléssel együtt, ami akkor lehetett.

Az első szentmisét július 2-án, Sarlós Boldogasszony ünnepén tartotta meg.

Az egyszerű, fából készült kis deszkatemplom kezdetben szinte csak az oltár védelmét szolgálta.

A lelkipásztor látta, hogy a nép napról napra növekszik, így az elöljárókkal megtanácskozván úgy döntöttek, hogy nagyobb és fenségesebb formájú templomot építenek.

A lelkes hívek mindenüket beleadták az új kőtemplom építésébe, és minden megpróbáltak, hogy előteremtsék az elegendő összeget. 

Az összes betelepült ember szívügyének tartotta a templom épülését, még az igazságszolgáltatás is ezt az ügyet szolgálta. A közösség vezetői a helytelen viselkedés miatt gyakran róttak ki büntetést, melyet bölcs előrelátással a templom javára is fordítottak.

Történt, hogy az Úr 1746. esztendejének, szeptember 24.-i napján Szűcs János, ünneptöréssel vétett, mivel szénát rakott, így 6 Forint büntetésre ítélték a templom javára. De mivel szegény volt, ezért egy borjút kellett adnia. 

Krizsanótzy János a legnagyobb buzgalommal végezte egyházközségének megszervezését és templomának megépítését. Tervének és törekvéseinek eredménye az lett, hogy 1749-ben lerakták az alapjait a még ma is itt álló templomnak.

Krizsanótzy 1750-ben sajnálatos módon meggyengült, és a püspök saját kérésére szolgálati helyet cserélt Kálló plébánosával, Farkas Mihállyal. Bár nem érte meg műve beteljesülését, mégis őt tartják az alapító, a templomépítő plébánosnak.

Mihály atya hatalmas papi buzgósággal mindent megmozgatva igyekezett a megkezdett templom építkezést előrébb vinni, míg végül 1752-ben már az új templomban tarthatták a szentmiséket.

A buzgó félegyházi hívek alig egy esztendeje használták a templomot, amikor 1754 tavaszán nagy riadalom támadt. Az építőmesterek járatlansága miatt a toronytartó oszlopokat túl vékonyra tervezték, így a torony összeomlott, beszakítván a tetőt is.

A ledőlt templomtorony történetéhez kapcsolódik a mai napig is ismert mondat, miszerint: „Híjjában törekedsz Felegyház tornyot emelni, mert fél a te neved, fél leszesz te magad is.” 

A hatalmas beomlásban azonban sem a pap, sem a hívek nem sérültek meg, és rögtön elhatározták, hogy eltakarítják a romokat, így néhány nap alatt kitakarították az Isten házát és rendbe hozták a tetőt, majd hamarosan az új torony is elkészült.

A félegyházi hívek nagy örömmel és bizakodással várták ezt az alkalmat, mely a hosszú évek után végre eljött. A templom, melynek építését 1744-ben kezdték az Úr 1761. esztendejében végre felszentelésre került.

Az itt tartózkodó váci püspök, nagyméltóságú gróf Galántay Eszterházy Károly leült a templom kapujába egy székbe, maga elé kérette a város vezetőit és megkérdezte, hogy ki legyen a védőszentje a templomnak. A felszentelési ceremónia július 12-én, reggel 7 órakor kezdődött, amikor a templomot Sarlós Boldogasszony tiszteletére felszentelték. 

A templom közössége nagy léptekben fejlődni kezdett, és szépen benépesült a város is. Félegyháza lakói kivétel nélkül a római katolikus vallást követték, s így a szintén katolikus Habssburgoknak kedvesebbek voltak, a jórészt református halasiaknál.

1774. február 4-én Mária Terézia királynő mezővárosi rangot adományozott Kiskunfélegyházának, mely lehetővé tette évi 4 országos vásár megrendezését.

Az 1800-as évek közepén új szelek fújtak. Az elégedetlenség és a szabadság vágya forradalmi hangulatot idézett elő. Ennek okáért férfiakat verbuváltak, hogy a magyar nép legigazabb vágyát képviselve hadseregbe vonuljanak. 

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr.

Kivették hát részüket őseink becsülettel 1849. diadalmas tavaszának harcaiból és harcoltak akkor is, amikor az 1849. nyarán egyre nyilvánvalóbb lett a szabadságharc elkerülhetetlen veresége a reá támadó túlerőtől. A város megbízottai július 24-én adták át a hadseregnek Szegeden az utolsó félegyházi honvédeket, majd majd július 28-án Haynau csapatai bevonultak Kiskunfélegyházára. A tábornok az Ótemlom plébániáján szállt meg, jelenléte némaságba dermesztette a várost.

Egy félegyházi népdal így örökítette meg dicstelen ittlétét:

A toronyból sárga fekete rongy lóg,

Alatta meg két katona ácsorog.

Kérdik egymást, sej haj pajtás, mi újság?

Elment Kossuth, odavan a szabadság.

A szabadságharc számos ártatlan emberéletet követelt. Lányok és asszonyok várták hiába, hogy kedvesük újra átölelje őket.

Látod-e már a házad tetejét?
Érzed-e már az otthon melegét?
Erdő, mező a kicsi temető,
Ott alussza álmát már a szeretőd.

Várt, várt reád sok hosszú éven át,
Megszakadt a szíve annyit várt reád.
Elvették tőle gyenge életét,
Téged hív, hallgasd meg szegényt!

Megszólal a síron nőtt virág:
˝Egy bűnöm volt csak, az hogy vártam rád˝
Így búcsúzik, így köszön el,
Áldott magyar föld így fedi el.

Az utolsó hópehely utat enged a tavasz első bimbóinak. Hadd emlékeztessen a természet bennünket arra, hogy még a legnehezebb idők is véget érnek egyszer, és új élet kezdődik.

A gyermek a jövő záloga a gyermeki élet pedig maga a csoda. Minden gyermek üzenet az emberiség számára: Isten szeret bennünket. Gyermeket nevelni – Istennel való találkozás. Jézus azt mondta: aki egyetlent is befogad a legkisebbek közül, engem fogad be.

 E nevelési feladatnak tett eleget a templom melletti iskola, melyben minden ősszel új tanév kezdődött. Karácsony közeledtével az iskolában is nagy volt a készület a szent ünnepre. 

A kisfiú, akinek odafagyott a lába az áldoztató rácshoz, nem más volt, mint Móra Ferenc. Ő maga így vall a történtekről:

Nyolcéves voltam, a harmadik elemibe jártam és először léptem a közszereplés terére. A közszereplés tere az öreg templomunk volt. Úri divatot kezdtek a városunkban, karácsonyfát állítottak fel a szentélyben, az oltár mellett s kerestek valami alkalmi kis rongyost, aki a mennyei fenyőt felköszöntse.

Elég rongyosnak találtak, sápadt kis arcom volt és fésűt nem álló vad, fekete hajam s csengett a hangom, mint valami úri kisasszonyé.

Európa felett ellenséges szelek fújtak. Néhány rövid nap alatt az egész világ hadba állt és fegyvert fogott nemzet a nemzet ellen. Háború készülődött.

Eme világméretű harc szelei a magyar alföld felé is fújtak.

A nagy háború első éve derekán a hercegprímás a hadsereg szükségleteire felajánlotta a templom harangjait.

Három hegyen, három völgyben három virág nyílt
Három harang szól, azóta vissza-vissza hív.
Elvitték az elsőt messze, az otthon védelmére
A második útra indult, tengereken túl ébredt

Harmadikra szállt az átok, nem ment el falujából
Új határt húzott az élet, csak énekelt hazáról.
Három kapu, három élet, egy út, amin jártak
Folyók partján, magas sziklán egymásra találnak.

Három angyal szállt az égen a világ négy felére,
Három virág porát hinti, színét festi az égre.
Három templom három bércen, az Úrhoz szól az ének
Három színből lett egy zászló, mit nem téphetnek széjjel.

Harang

Semmi sincs, csak átlátszó éj,

szavak, miket nem bocsát meg senki,
Nincs hűséges szempár, nincs simító kéz
Ó Uram, mi jöhet még?

Botladoznak álmaink, könnyes az idő
szárnyaszegett vágyaink, csöndes temető
Szédül az éj, sóhaja kél
Ó Uram, mi jöhet még?


Még meg sem érkezett, de már végleg elment,
még nem is szólt, nem látott embert
Arcom, mint kőszobor.
Könnyek nélkül sírok.
Soha nem volt gyermekeimnek, hidegek a sírok,
Ó Uram, mi jöhet még?

1914-ben 1050 fiatal, életerős félegyházi fiatal lesz áldozata az értelmetlen, imperialista háborúnak. De hamarosan ismét felragyogott a Nap, hiszen a virradat előtti óra a legsötétebb.

Szállj, szállj kicsi madár,
erdők fölött, réteken át.
Vidd a hírt messzi vidékre
áll még a utolsó vár.

Es az eső súlyosan,
a fészkekben enni kérnek.
Lesz idő mikor elfelejted,
az árnyakat, mik elkísértek.

Kereszt áll az út szélén,
keskeny ösvény vezeti lábunk.
Új időkre, dalokra várunk,
magyarnak lenni hivatásunk.

Szálljon a szó a gondolat,
nem volt hiába az áldozat.
Ha a dalok, a szívekhez érnek
a templomokban letérdepelnek.

Itt élet a halállal régen határos,
itt minden élet más.
Várjuk a Megváltó csillagát,
s a tavaszi feltámadást.

Kereszt áll az út szélén,
keskeny ösvény vezeti lábunk.
Új időkre, dalokra várunk,
magyarnak lenni hivatásunk.

Az Úr 1925. esztendejének szeptember 27. napján szentelték fel a háborúból visszamenekített harangokat. Véget értek az ütközetek, ismét újraindult a vérkeringés az Alföld szívében. Az itt élő keresztény félegyháziak mindörökre szívükbe vésték Jeremiás próféta szavait:

Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Jer 29,11-12

Az élet jelentősebb fordulópontjainál felidézzük a múltat tanulságaival, örömeivel és a jövőt, annak biztató és óvatosságra okot adó távlataival.

1885. augusztus 28-án felújítási munkálatok miatt leemelték az Ótemplom toronygombját, melyet 82 esztendővel korábban írtak az ősök a jövő nemzedékek számára. A benne található gondolatok üzenetek az új korok emberei számára.

Az a hant, melyre lábainkat helyezzük, az a virág, melynek illata körülöttünk lebeg, hirdesse mindannyiunknak a régóta nyugvók kegyeletét és irántunk való igaz szeretetét.

A mi életünk sem lesz nyugodtabb, mint az övék volt, de mint lánszemeknek, úgy kell összekapcsolódnunk őseink munkáival, hogy ismét továbbadhassuk az örökséget, és építessük tovább a jövőnket. Ebben az örökké ismétlődő periódusban valósul meg az emberiség végső célja: a tökéletesedés, az Istenhez való közeledés.

A porból ismét por lesz. Az élők holtakká válnak, de az eszme örökké él majd. Az anyag, amit ember alkotott, egekig érő piramis legyen bár, semmivé lesz, a lélek mit épít, az emberiség örök kincsévé válik.

Mi is átadhatjuk ezeket a kincseket és át is kell adnunk őket. Őriznünk kell azt az örökséget, amelyet őseink által századokon keresztül vérükkel  védett napok írtak a történelem szívébe.

Szemünk előtt és szívünkben kell tartanunk Jézus szavait, miszerint az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott! Mert az Isten országa közöttetek van. (Lk 17,20)

Reményt és jövőt kell merítenünk a régi ember vallásosságából, Istenhitéből és Szűz Mária iránti gyermeki bizalmából.

Sarlós Boldogasszony közbenjárására így áldjon meg bennünket a Mindeható Isten ezen a nagy évfordulón, hogy mindig alkalmas eszközök lehessünk az Úr kezében Krisztusi jövőnk építésében!

Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink, ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz-parton, három-hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.